Van egy pillanat, amikor felismerjük, hogy a jelen már nem az a tündérmese amit élni szeretnénk. Előfordul, hogy csupán egy apró, de lényeges eltérést tapasztalunk, ami miatt a varázslatos, virágos erdő helyett egy sötét útvesztőbe csöppentünk. Hogy mikor történt, nem tudjuk, hogy jó-e így az életünk, az pedig rajtunk múlik. Sokan inkább a “biztos rossz” mellett teszik le a voksukat és ezzel talán meggátolják a “bizonytalan jót”. Miért félünk az ismeretlentől, amikor a jelen sem tökéletes és miért maradunk benne egy lehetetlen kapcsolatban?
Üzenet a messengeren. Nem nekünk, Neki. Már megint Ő! Elfog egy különös, fájdalmas, villámcsapásra emlékeztető érzés a gyomrunkban és elindulunk az agytekervények kusza labirintusában. Vajon okkal?
A digitális világban látszólag a párkapcsolatok tartóssága, élettartama is gyökeresen megváltozott. Számtalan inger ér minket nap mint nap a közösségi hálókon, az online térben. Egyre több a nézeteltérés egy like vagy egy komment miatt, amit lehet, hogy csak félreértünk. Az online jelenlét sokaknak teljesen a párjuktól elszeparált terület. Vajon, ha betekintést nyernénk párunk online kommunikációjába meglepődnénk, hogy nem is ismerjük igazán a kedvesünket vagy egy karcolás se érné az együtt felépített várunkat és az azt védő vizesárkot? Hűtlenségnek számít az online flörtölés? Hol a határ és vajon az online flörttől egyenes út vezet a fizikai megcsaláshoz? Egyáltalán melyik a rosszabb, az érzelmi vagy a fizikai hűtlenség?
Sokszor halljuk, hogy a lélek fájdalmai épp olyan, hanem kegyetlenebbek tudnak lenni, mint a fizikai fájdalom. Egy lelki megrázkódtatás, például egy szakítás bizonyítottan ugyanazokat az agyi területeket képes aktiválni, mint amiket a fizikai fájdalom is.
Mit is veszítünk el egy szakítással? Az énképünket, a szeretett személyt, az idealizált partnert, a jövő képünket, vagyis talpunk alól eltűnik a föld. Azzal, hogy az elválás mellett döntünk vagy dönt szeretett társunk, megszűnik a világ, amit közösen a valóságban, valamint önállóan a fejünkben építettünk fel. Megjelenik az a zsarló “Mi lett volna, ha…?” mantra a fejünkben. Valószínűleg már amúgy is ingatag volt felépített várunk talpazata, viszont szembenézni azzal, hogy kőről-kőre porba hullik, egyáltalán nem könnyű!
Magányos nem csak egyedül lehet az ember és a magány nem feltétlen az egyedüllétből fakad. Létezik olyan állapot, mikor társas magányban élünk: egymással, de mégis külön. Ilyenkor hiába van ott fizikailag a párunk, mégis magányosak vagyunk, érzelmileg elfáradtunk, esetleg unatkozunk a kapcsolatban. Mondhatni, párkapcsolatunkat csupán az emlékek és a bizakodás pislákoló fényei mázolják színesre.
Természetesen néha mindenki magányosnak érezheti magát még egy idilli kapcsolatban is, de ha ez tartós állapot és kapcsolatunkból elkopott a vidámság, boldogság, a minőségi idő, lehet, hogy a társas magány ejtett foglyul minket.
Manapság egyre többen szenvednek valamilyen lelki problémától, szorongástól, gyermekkori traumától. Az egyik viszonylag gyakori probléma a társfüggőség, kapcsolatfüggőség, ami valójában egy kapcsolódási probléma, függési viszony. A társfüggő emberek jellemzően önbizalomhiánnyal, önértékelési problémákkal küzdenek. Görcsösen próbálnak találni valakit, aki szereti őket és akit szerethetnek, viszont folyamatos félelem van bennük az esetleges visszautasítással, párjuk elvesztésével kapcsolatban.
Kapcsolatfüggőség mindkét nemnél előfordulhat és ha elhanyagoljuk, megkeserítheti az életünket és a társunk életét is.
A legtöbb emberben élete végéig legalább egyszer megveti lábát a mumus, hol apró, hol hatalmas méretében. A mumus, aki képes felemészteni bennünket, pedig minden, amit súg, többnyire csupán illúzió. Gondolatok, amelyek a félelmeinkre alapulnak és elménk a nehezebb pillanatainkban felnagyítja azokat, ezek következtében pedig könnyen elveszettnek és naívnak érezhetjük magunkat. Az egyik legpusztítóbb érzés a féltékenység mind saját magunkra nézve, mind párkapcsolatunk tekintetében.
A féltékenységnek vannak fokozatai, természetesen, ha csupán enyhe féltékenységet tapasztalunk, az egészséges, hiszen védjük a kapcsolatunkat, viszont meg kell tanulnunk kezelni ezt az érzést, nehogy teret szerezz magának és elfajuljon és felégessen mindent.
A 21. század egyik égető, mindennapi problémájává, beszéd témájává vált a testképzavar. Abban az esetben beszélünk testképzavarról, ha nem vagyunk képesek megítélni saját testünk állapotát, vagyis túl vékonynak vagy éppen túl kövérnek látjuk magunkat a tükör előtt, emiatt pedig belső szorongás alakul ki, önértékelésünk és önbecsülésünk nagymértékben lesüllyed. Azt gondoljuk, hogy csak akkor felelünk meg a társadalmi elvárásoknak, ha az általunk kitűzött súlyt elérjük, ám ez a szám általában rendkívül alacsony vagy magas. Enélkül viszont úgy érezhetjük, hogy nem vagyunk elég jók és önutálatba burkolózhatunk.
A poszttraumás stressz-szindróma (PTSD), egy olyan súlyos állapot, amely azután alakulhat ki, hogy egy személy átélt vagy látott egy traumatikus vagy ijesztő eseményt, amelyben súlyos fizikai sérülés vagy fenyegetés történt. A PTSD az intenzív félelmet, tehetetlenséget vagy borzalmat okozó traumatikus megpróbáltatások tartós következménye. A PTSD-t kiváltó dolgok közé tartozik például a szexuális vagy fizikai támadás, egy szerettünk váratlan halála, baleset, háború vagy természeti katasztrófa. Az áldozatok családtagjainál is kialakulhat PTSD, akárcsak a mentőszemélyzetnél és a mentésben dolgozóknál.
A kapcsolatod már egy ideje nem kielégítő? Már játszottál a gondolattal, hogy segítséget kérsz, de honnan tudod, hogy mikor kell tanácsadót felkeresned? Tovább
Egy párkapcsolatban nem csak az a fontos, hogy ismerjük a másik jó és rossz tulajdonságait. Fontos, hogy a “saját” nyelvén szóljunk hozzá, hiszen ebben az esetben óriási változást tapasztalhatunk.
Amikor a szerelmi lángolás alábbhagy a párkapcsolatunkban akkor sem kell aggódni, hiszen a szeretet meg tudjuk őrizni. De hogyan is sikerülhet ez, ha mindannyiunknak más a neveltetése, a tapasztalatai és az érzései? A válasz a szeretet nyelv ismeretében rejlik.