Van egy pillanat, amikor felismerjük, hogy a jelen már nem az a tündérmese amit élni szeretnénk. Előfordul, hogy csupán egy apró, de lényeges eltérést tapasztalunk, ami miatt a varázslatos, virágos erdő helyett egy sötét útvesztőbe csöppentünk. Hogy mikor történt, nem tudjuk, hogy jó-e így az életünk, az pedig rajtunk múlik. Sokan inkább a “biztos rossz” mellett teszik le a voksukat és ezzel talán meggátolják a “bizonytalan jót”. Miért félünk az ismeretlentől, amikor a jelen sem tökéletes és miért maradunk benne egy lehetetlen kapcsolatban?
Figyeljünk befelé
Vékony a határ a szerelem, mély szeretet és a ragaszkodás, megszokás között, mérlegre tenni őket pedig igazi kihívás lehet. A szerelem az idő múlásával átalakul egy erős, mély szeretetté, amely szoros kötelékként tart össze minket, ám van olyan is, hogy a szerelem, szeretet helyét észrevétlenül elfoglalja az utóbbi kettő. Kétkedünk önmagunkban és érzéseinkben, elveszünk közöttük, miközben fejünkben cikáznak a gondolatok:
“Talán szeretem még. Talán már kihűltek az érzések, de a remény még dolgozik. Lehet, hogy már nincsenek érzések és az antarktiszon is jobb az idő mint a kapcsolatunkban, ahol melegség és közelség kéne legyen és lehet, hogy már csak a megszokás vagy a ragaszkodás pillanatragasztója tart minket a helyünkön.”
A ragaszkodás az egyik legkülönösebb dolog. Nem mindegy, hogy egy kapcsolatban kötődünk a másikhoz, vagy ragaszkodunk hozzá. Sajnos e kettőt könnyű összekeverni. A ragaszkodás negatív töltet, hiszen azt sugallja, hogy a szeretett társ nélkül nem tudnánk létezni. A legnagyobb különbség a szerelem és a ragaszkodás között, az az, hogy a szerelem önzetlen, ezzel szemben viszont a ragaszkodás mondhatni önző. Könnyedén a túlzott ragaszkodás csapdájába eshetünk, ilyenkor pedig általában nem a mi kezünkben van a gyeplő, elveszíthetjük a kontrollt és előfordul, hogy nem tudjuk, hogy vajon az adott személynek, esetleg egy érzésnek vagy egy, az általunk elképzelt ideálnak szólnak ezek az erős érzések.
A megszokás pedig a csendes gyilkos. Ő az, aki halkan bekopogtat, majd lábujjhegyen tipor el észrevétlenül és teríti ránk a szürkeség láthatatlan köpenyét és kialakul az a szituáció, amikor csak együtt lézengünk, kapcsolatunk izgalmát beborítja a monotonitás és mégis maradunk. Maradunk, mert megszoktuk. Megszoktuk párunkat, a jelenlétét, a kiszámíthatóságát, azt, hogy nem vagyunk egyedül. Vagyis kényelmes. Hiába érezzük, hogy valami nincs már rendben, maradunk.
Mi tart vissza?
Sokan úgy gondolkodnak, hogy egy megromlott kapcsolat is jobb, mint a semmi, de vajon megéri a sok vitát, a szomorúságot és a magány érzését? Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy vajon mi köt össze még minket és menthető-e a kapcsolat, van-e még értelme maradnunk?
Talán azért maradunk akkor is, mikor tisztában vagyunk vele, hogy lépnünk kellene, mert reménykedünk, esetleg félünk az egyedülléttől vagy önbizalomhiányból kifolyólag és ugyan csúnyán hangozhat, de lehet csupán a kényelem miatt. Persze összeköt minket a közös múltunk szép pillanatainak kisfilmje is és a hátunk mögött hagyott évek és úgy érezhetjük, hogy felesleges időpazarlás volt, vagy éppen, hogy nem is olyan rossz ez a kapcsolat, ám ne tévesszen meg a múlt, hiszen hajlamosak vagyunk a jelenünket is a múlt emlékei közt élni.
Mit tehetünk?
Az egyik legfontosabb, hogy ne hagyjuk, hogy a múltbeli szép emlékek és érzések elhomályosítsák a jelen érzéseit. Ahhoz, hogy jobban megértsük a “miért”-jét a dolgoknak és a jelenlegi, valódi érzéseinket, tegyünk fel kérdéseket önmagunknak a kapcsolatunkról:
- A kapcsolatunk épít minket, együtt fejlődünk?
- Egy irányba tartunk és egyezik a jövőképünk?
- Több a jó és boldog pillanat a kapcsolatunkban vagy csak egymás mellett éldegélünk?
- Tudunk még jókat beszélgetni és együtt nevetni?
És a legfontosabb kérdés:
Miért ragaszkodunk valakihez, akinek nem kellünk eléggé?
Ezután pedig beszéljünk róla. Minden kapcsolat alapja az őszinte kommunikáció. Párunk reakcióiból pedig már fel tudjuk mérni, hogy ő hogyan viszonyul hozzánk és a kapcsolatunk jövőjéhez. Amennyiben ő is nyitott rá, próbáljunk kilépni a monotonitásból és a napi rutinokból, figyeljünk egymásra, hiszen egy kapcsolat megjavításához ketten kellenek és ha szükséges, ne féljünk külső segítséget kérni a közös útra való vissszataláláshoz!
Abban az esetben, ha arra jutottunk, hogy már nincs mit tenni, ne raboljuk a saját időnket, lépjünk! A nehézség az, hogy azt a képet festik elénk a mesék és a filmek, hogy meg kell találnunk a másik felünket. Ám miután megértjük, hogy egyedül sem csak félemberek vagyunk és kibékülünk a helyzettel és önmagunkkal, sokkal teljesebb életet fogunk élni!
Úgy érzed iránymutatásra van szükséged ahhoz, hogy ezt a nézetet beengedd? Keress meg és segítek átértékelni a jelenlegi élethelyzetedet!