Eljön az életünkben az a pont, amikor a szerelemről csupán annyi jut eszünkbe, mint Charles Dickens Ebenezer Scrooge-ának a Karácsonyról: Humbug! Hinni néha nagyon nehéz, olykor minden reményünk és vele együtt a hitünk tovaszáll. A hit a szerelemben, a boldog befejezésben, az élet értelmében, az eleve elrendelésben, az univerzumban vagy abban, hogy minden jóra fordul. Mi történik, amikor minden hitünk elvész és úgy érezzük, minden értelmetlen, a reggeli ébredés, a napok múlása, a puszta létezés?! Talán nem mindenkinek jár a Happy End?!

És egyszer csak…

Tenyerünk izzad, légzésünk megváltozik, és szívünk hevesebben ver. Amikor először, sőt másodszor is szerelembe esünk, csillogó szemmel és nyitott szívvel járunk. Olyan rendíthetetlen buzgalommal vetjük bele magunkat a kapcsolatba, mint egy kisgyermek, aki először eszik szilárd ételt. Egész életünkben ki voltunk éhezve az igazi szeretetre, és hirtelen ott van! Ezért adunk és elvárunk és nagyon sokat akarunk, az első kapcsolatainkban pedig néha követelünk. Azt a szerelmi történetet akarjuk, amire vártunk, minden részletével. Amit tanultunk, olvastunk, láttunk. Azt a partnert akarjuk, akit igazán megérdemlünk. Van egy listánk mindarról, amit alig várunk, hogy együtt átélhessünk, láthassunk, megtapasztalhassunk a másik személlyel és azzá válhassunk a szeretet által, akit elképzeltünk. Egyszerűen idealizálunk. Az idealizálásnak is van szerepe – meggyőzhet minket arról, hogy van valaki odakint, aki minden hibánk, hiányosságunk ellenére csak ránk vár. Amikor az ember szerelmes lesz és minden holnapját egy embernek ígéri, álmában sem gondolná, hogy az ilyen tökéletes és igaz szerelem a harag és a düh, a csalódottság és a demotiváltság tomboló viharává válhat. A szakítás nemcsak a kapcsolat, hanem a partnerünkkel közös terveink, álmaink és reményeink elvesztését is jelenti.

A happy endek iránti preferencia az embereket abba az irányba tereli, hogy kevés kielégítőbb dolog van, mint a “boldogan éltek, míg meg nem haltak” várakozás, és a “boldogságban” való bizakodás. Találkozunk valakivel, és egyszerűen csak szeretni akarjuk. Mégis, amikor nem szeretnek viszont és a kapcsolat meghiúsul, megbántva érezzük magunkat, úgy érezzük, hogy egyszerűen ez nem igazságos és egyszer csak arra eszmélünk, hogy azt kérdezzük magunktól: “Hová lett a hitem az igaz szerelemben?”

Egy újfajta fájdalom…

Az első szerelmi történetünk nagyrészt a saját elménkben játszódik, és sok szempontból nincs is ezzel semmi baj. Még a kapcsolat szétesése is rendelkezik egyfajta költői tragikummal. A jó dolgok nem tarthatnak örökké, ezt mindannyian tudjuk. És ezért újra megpróbáljuk. Újra szerelmesek leszünk. Újra reménykedünk. Újra érzünk. Újra hiszünk abban, hogy Ő lesz az igazi. És ezt a folyamatot annyiszor ismételjük meg, ahányszor csak szükséges. Egészen addig, amíg valahol valami el nem romlik. Valami eltörik bennünk azon a helyen, ahol korábban mindig csak horzsolásokat szereztünk és egy gyors, váratlan pillanatban a szívünk tisztán szétesik.

Az igazság az ilyen típusú szívfájdalmakkal kapcsolatban az, hogy nem hozzák a fájdalomnak azt a nyers formáját, amihez hozzászoktunk. Ez nem az a kínzó fájdalom, észbontó hitetlenség vagy rövid ideig tartó düh, amit egy kapcsolat végén szoktunk átélni. Ez nem egy tüzes, szenvedélyes érzelem, aminek a pereméről vissza tudjuk magunkat rántani. Ez valami sokkal csendesebb és lágyabb dolog. Ez annak a gondolatnak az elfogadása, amely nagyon mélyről fakad és talán nem is értjük – hogy a szerelem talán nem is az, aminek hittük. Hogy ha ilyen keményen, ilyen sokáig tudunk küzdeni valakiért, aki ennyire fontos nekünk és mégis darabokra hullik az egész, akkor talán nincs is sok reményünk. Talán a szerelem nem győz le semmit. Talán az egész csak egy festői teória, amit azért találtunk ki, hogy ékszereket adjunk el és eltereljük a figyelmünket az élet fájdalmas valóságáról. Talán önmagában még sem elég. Olyan, mintha az a csendes, reményteli részünk, amely annyi éven át hitt a mesékbe illő, igaz szerelemben, csak úgy összepakolt, és szó nélkül elhagyott minket az éjszaka közepén. Már nem érezzük magunkat védettnek vagy izgatottnak, ha valaki újjal találkozunk. A pillangók nem csapkodnak ész nélkül. Egyszerűen csak közömbösnek érezzük magunkat, óvatosabbak vagyunk, hiszen a rajtvonalról látjuk a történet végét és úgy tűnik, a versenyt már nem is érdemes végig csinálni.

A szerelem igazi arca

A tény az, hogy ez mindannyiunkkal megtörténik. Egyikünk sem kerül ki az életből teljesen ép szívvel – mindannyiunkban vannak karcolások és kicsorbult élek. A legtöbben elvesztettünk már legalább egy olyan szerelmet, amelyről azt hittük, hogy örökké fog tartani. A legtöbben éreztük már, hogy kiábrándultunk és elfogytunk. Legtöbbünk eljutott egy olyan pontra, amikor a szívünk már túl fáradt volt ahhoz, hogy tovább folytassuk, és nem voltunk biztosak abban, hogy mi értelme lenne újra megpróbálni és úgy éreztük, már nem is hiszünk az egészben. De van valami, amit nem szabad elfelejtenünk azokban az időszakokban sem, amikor a remény elveszni látszik:

Nem a szerelem az, amiben már nem hiszünk. Amiben már nem hiszünk, az a szeretetnek az a bizonyos verziója, amit mindig is gyorsan azonosítottunk – talán az a fajta, amit a filmekben láttunk, vagy az, amit az első, gyerekkori szerelemből kaptunk. Már nem hiszünk a szerelem egy magasztos, idealista formájában, amely kitalált történetekből született, amelyeket magunknak mondogattunk. Most már csak a szerelem valódi formája maradt. Most, hogy levetkőztük magunkról a fantáziát arról, hogyan kellett volna a dolgoknak kibontakozniuk, végre megnyílhatunk a szerelem csendesebb, valóságosabb változata előtt. Egy olyan változat előtt, ami nem erőltet vagy követel, ami nem vár vagy terjeszkedik. Amely úgy veszi a dolgokat, ahogy vannak – nem úgy, ahogyan elképzeltük őket -, és a valósággal működik. És az a szép ebben a fajta szerelemben, hogy nem kell hozzá az a magasztos idealizmus, amivel egykor rendelkeztünk, hogy továbbra is létezzen. Mert ez a fajta szerelem a valóságon alapul. Azon, hogy úgy döntünk, sokáig és keményen dolgozunk azért, hogy valaki mással együtt építsünk fel egy életet. Ez a fajta szerelem nem követeli meg, hogy higgyünk valamiben, mert ez a fajta szerelem rajtunk múlik!