Az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal

Az embernek bizonyos időközönként muszáj egyedül lennie a gondolataival. Ilyenkor egy adott fellelhető gondot minden oldalról körüljárunk, elgondolkozunk valamilyen témán vagy éppenséggel fáradságunkból fakadóan nem kívánunk emberek közt lenni. Viszont mindez, az egyedüllét nem keverendő össze a magánnyal! A kettő állapot habár hasonló, mégis különbséget kell tennünk köztük.

A modern világban, a fejlett és már nálunk is okosabb technológiával az ember szó szerint mindenkivel tudja tartani a kapcsolatot. Csak éppen egyáltalán nem úgy, ahogy egy kapcsolatot elképzelünk. Az online térben jelen lenni is nagy öröm (hiszen ha nem lenne az, akkor nem csinálnánk). Egy pillanat alatt chatelhetünk, beszélhetünk vagy akár élőben videózhatunk a tőlünk 4000 kilométerre lévő ismerőseinkkel. Ám mindez egyáltalán nem olyan, mint személyesen. Ez a technikai kötődés viszont annyira hozzánk nőtt már az elmúlt évek során, hogy hajlamosak vagyunk emiatt túlozni és hamar ítélkezni.

Fától az erdőt

Megbélyegzünk másokat és ujjal kezdünk mutogatni rájuk – pedig semmi jogunk nem lenne ehhez! Túlzásokba hajszoljuk magunkat, saját magunknak tanítjuk, hogy ne lássuk a fától az erdőt. Beszűkül a látóterünk, és szemellenzősen folytatunk mindezt tovább. Az egyik legnépszerűbb megbélyegzés pedig nem más, mint amikor valakit azért kezdünk lenézni, ha egyedül van. Egy lenézésbe torkolló sajnálkozásba kezdünk, hiszen azt hisszük: az egyedüllét az ugyanaz, mint a magány. Pedig ez közelről sem igaz!

Muszáj különbséget tennünk egyedüllét és magány között. Hiszen habár van átfedés a kettő állapot között (sőt egyik következhet a másikból is), de nem ugyanaz a két dolog. Emlékszünk még általános iskolás éveikből, biológia órán a mai napig bevett idézetre?

Minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár.”

Különbséget teszünk rovar és bogár között, pedig egyik átfedésbe kerül a másikkal. Hasonlóak, de mégsem ugyanazok. Így van ez az egyedülléttel és a magánnyal is. Nem mindenki magányos, aki egyedül van – ezt kell megértsük! A technikai határtalanság miatt furcsának és idegennek tűnik nekünk az a valaki, aki például egymaga ebédel egy étteremben. Aki egyedül megy el moziba egy filmet megnézni. Pedig semmi kivetnivaló vagy idegen nincs ebben!

Introvertált vagy extrovertált?

Az ember társas lény – de alkalomadtán szüksége van az egyedüllétre is. Egyedül tudunk csak magunkba nézni, megjavítani dolgokat, ilyenkor ismerhetjük meg magunkat még jobban. Ez kell az fejlődéshez, hogy megértsük és hogy szeressük önmagunkat és persze másokat is. Üres tányérból nem lehet enni adni – először a saját házunk táján kell összesepernünk. Vannak emberek, akik többször igénylik az egyedüllétet és vannak, akik nagyon kevésszer, rövid ideig. Carl Gustav Jung (Sigmund Freud egyik tanítványa) állapította meg, hogy az emberek beállítottsági típusok alapján lehetnek introvertáltak vagy extrovertáltak. Nyilvánvalóan többféle típus is fennállhat, de ez a kettő a legnépszerűbb széles körökben. Mindez pedig kapcsolatban áll azzal, hogy kinek mennyi egyedüllét kélhet, szükséges.

De ez nem egyenlő a magánnyal! Aki magányos, az legtöbbször szenved valamitől. Bántja valami, nincs rendben önmagával vagy a környezetével. Problémája lehet, és valamilyen akadályt lát maga előtt. Több szempontból a magány igenis rossz dolog, de leküzdhető! Ha például az ember kibeszéli, kifejti gondjait, megosztja a belső érzéseit egy olyan társával, akiben bízik, akkor enyhíthet a lelkén. Akkor a magány súlyos láncai leeshetnek kezeiről. Ha viszont egyáltalán nem foglalkozunk vele, akár súlyosodhat is.

Nem leszünk kevesebbek

Nem szabad a szőnyeg alá söpörni a problémákat vagy a tényeket, amikkel nem akarunk szembenézni! Meg kell értsük, hogy ezektől nem leszünk kevesebbek, mint a többiek. Hiába érezzük magunkat sebezhetőnek, nem leszünk azok. Mindnyájan küzdünk a saját problémáinkkal. Muszáj beszélnünk ezekről, hogy megelőzzük, amit meg lehet előzni. Mindezek viszont a magány állapotához köthetők, és nem az egyedülléthez. Előbbinél csupa negativitás őrlődik bennünk – utóbbinál viszont csak szükségünk van egy kis szabad térre. Egy-két olyan órára vagy napra, amikor kevésbé kerülünk interakcióba emberekkel, amikor egymagunkban lehetünk. Ilyenkor teszünk-veszünk, megrágjuk a gondolatainkat és legtöbbször újult erővel térhetünk vissza. Ez pedig teljesen rendben van.

A valódi magányosság nem feltétlenül korlátozódik csak a puszta egyedüllétre.” (Charles Bukowski)