Az első szerelmi történeteink nagyrészt a saját elménkben játszódnak, és sok szempontból nincs is ezzel semmi baj. Az első, sőt, a második alkalommal, amikor szeretünk valakit, csillogó szemmel és nyitott szívvel járunk. Olyan rendíthetetlen buzgalommal vetjük bele magunkat a kapcsolatokba, mint egy kisgyerek a kedvenc játékába. Azt a szerelmi történetet akarjuk, amire vártunk. Azt a partnert akarjuk, akit igazán megérdemlünk. Még a kapcsolat szétesése is rendelkezik egyfajta költői tragikummal. A jó dolgok nem tarthatnak örökké, és ezt mi is tudjuk, ezért újra megpróbáljuk. Újra szerelmesek leszünk. Újra reménykedünk. Újra érzünk. Újra hiszünk abban, hogy talán végre Ő lesz az igazi. És ezt a folyamatot annyiszor ismételjük meg, ahányszor csak szükséges, egészen addig, amíg valahol valami el nem romlik. Valami eltörik bennünk azon a helyen, ahol eddig mindig csak a remény uralkodott, és egy gyors, váratlan pillanatban a szívünk tisztán szétesik.
Újra a padlón
A csalódás, az átverés és a kihasználtság érzései mindannyiunk életében megjelenhetnek. Ezek az érzelmek gyakran mély nyomokat hagynak bennünk, és jelentős hatással lehetnek önértékelésünkre, kapcsolati dinamikánkra és általános mentális egészségünkre. A csalódás érzése általában akkor merül fel, amikor a valóság nem felel meg az elvárásainknak. Ez lehet egy elmaradt cél, egy baráti vagy egy romantikus kapcsolat kiábrándító alakulása. Pszichológiai szempontból a csalódás kognitív disszonanciát okoz: az ember két ellentétes gondolat vagy érzés között feszül, például az elvárásaink és a valóság közötti különbség miatt. Az átverés, vagyis amikor valaki manipulál minket, az a bizalom sérülésével jár. Ez az érzés mélyen gyökerezik a társas kapcsolatokban, és általában a másik fél szándékos vagy szándéktalan cselekedetei miatt alakul ki. Az átverés érzése arra is utalhat, hogy úgy érezzük, hogy nem voltunk megfelelően tájékoztatva vagy hogy a másik fél nem volt őszinte. Amikor úgy érezzük, hogy manipulálták vagy kihasználták minket, az erős önértékelési problémákhoz vezethet. Gyakran megkérdőjelezhetjük saját értékeinket és képességeinket, ami hosszú távon szorongást és depressziót okozhat.
Egy idegen érzés, mély üresség
Az igazság az ilyen típusú szívfájdalmakkal kapcsolatban az, hogy nem hozza a fájdalomnak azt a nyers formáját, amihez hozzászoktunk. Nem az a kínzó fájdalom, észbontó hitetlenség vagy rövid ideig tartó düh, amit egy kapcsolat végén szoktunk átélni. Ez nem egy tüzes, szenvedélyes érzelem, aminek a pereméről vissza tudjuk rántani magunkat. Ez valami sokkal csendesebb dolog. Ez annak a gondolatnak az elfogadása – egészen mélyről -, hogy a szerelem talán nem is az, aminek eddig hittük. Hogy ha ilyen keményen, ilyen sokáig tudunk küzdeni, mégis újra és újra darabokra hullik az egész, akkor a remény és a szerelembe vetett hit elhalványulhat. Talán a szerelem nem győz le semmit. Talán az egész csak egy nagyszerű elképzelés, amit azért találtunk ki, hogy ékszereket adjunk el, és eltereljük a figyelmünket az élet fájdalmas valóságáról. Ez az új érzés normális lehet, hiszen a szerelem gyakran kockázatos, és a szívünk megnyitása a kapcsolat felé általában megköveteli annak a lehetőségnek az elfogadását, hogy bármikor elutasíthatnak vagy megbánthatnak bennünket.
Olyan, mintha a legjobb, gyermeki részünk, amelyik annyi éven át hitt a szerelemben, az éjszaka közepén összepakolta volna a csomagjait és világgá ment. A rajtvonalról látjuk a történet végét, és úgy tűnik, a versenyt már nem is érdemes lefutni. Az igazság az, hogy ez mindannyiunkkal megtörténik, egyikünk sem kerül ki az életből teljesen ép szívvel. Legtöbbünk elvesztett már egy szerelmet, amiről azt hittük, hogy örökké tart. A legtöbben éreztük már, hogy kiábrándultunk és elfogytunk. Legtöbbünk eljutott egy olyan pontra, amikor a szívünk már túl fáradt volt ahhoz, hogy tovább folytassuk, és nem voltunk biztosak abban, hogy lenne értelme újra megpróbálni. Mi is csak szeretetet akarunk, mint mindenki más, és nem értjük, miért olyan nehéz és fájdalmas ez nekünk, míg másoknak látszólag olyan könnyedén megy.
A szerelem igazi arca
Van néhány dolog, amit nem szabad elfelejtenünk azokban az időszakokban, amikor a remény elveszni látszik:
Nem a szerelem az, amiben már nem hiszünk. Amiben már nem hiszünk, az a szeretetnek az a bizonyos vénája, amit mindig is gyorsan azonosítottunk – talán az a fajta, amit a filmekben láttunk, vagy az, amit az első partnerünktől kaptunk. Már nem hiszünk a szerelem egy magasztos, idealista formájában, amely kitalált történetekből született és most már csak az igazi maradt. Most, hogy leborotváltuk magunkról a fantáziát és a mesét arról, hogyan kellett volna a dolgoknak kibontakozniuk, végre megnyílhatunk a szerelem csendesebb, valóságosabb változata előtt. Egy olyan változat előtt, amely úgy veszi a dolgokat, ahogy vannak – nem úgy, ahogyan elképzeltük őket. Bizonyos értelemben mindannyian szüzek vagyunk az igazi szerelemhez, hacsak és amíg nem leszünk először kimerültek. Addig a pontig egy olyan mesében élünk, amilyennek szerettük volna, hogy a szerelem legyen. Utána pedig lehetőségünk nyílik arra, hogy elfogadjuk a szerelmet olyannak, amilyen valójában a maga hibás, tökéletlen dicsőségében. És az a csodálatos ebben a fajta szeretetben, hogy nincs szükségünk arra a magasztos idealizmusra, amivel egykor rendelkeztünk ahhoz, hogy továbbra is létezzen. Mert ez a fajta szeretet az igazságon, a valóságon alapul.
Az új kapcsolatok elején érzett izgalom, félelem, szorongás és várakozás természetes részei a folyamatnak. Ezek az érzelmek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egy kapcsolat mélyebbé és erősebbé váljon. Fontos, hogy tudatosan kezeljük őket, és engedjük meg magunknak a türelmet és az időt, hogy valódi kötődés alakuljon ki. Ne feledjük, hogy minden kapcsolat egy egyedi utazás, és a kihívásokkal együtt is rengeteg örömöt és tanulási lehetőséget rejt magában.