Amikor kedvencünk örök álomba szenderül

Sokaknak van kiskedvence. Ember és állat között olyan kapcsolat alakulhat ki, ami az átlagosnál szorosabb, ami emberek között akár sosem alakul ki, ám a mai világban sajnos még mindig nem elég empatikus a társadalom ahhoz, hogy megértse, egy kisállat elvesztése épp olyan fájdalmas lehet, mint egy közeli hozzátartozó halála. Sokan erre a mondatra felhördülnek, hogy ne keverjük össze a kettőt, hiszen “az csak egy cica, vagy kutya, csupán egy állat”. Ám ez nem így van. Gondoljunk bele, hogy a négylábú legjobb barátunkkal növünk fel. Vele osztunk meg mindent, ő jelképezi az életében az állandóságot, végigkísér minket a felnőtté váláson, a legnagyobb csalódásainkon és sikereinken, aztán egyszer csak elveszítjük a horgonyt, ami a legnehezebb időkben a földön tartott minket. Sok kiskedvenc 1-2 évtizedig is velünk van, miért ne lehetne éppoly fájdalmas az elvesztésük szoros kapcsolat esetén, mint egy embertársunké?!

Különleges kapcsolat

Nem mondhatjuk meg másoknak, hogy mi fájhat és mi nem, valamint azt sem, hogy egy nagyszülő, apuka, egy emberi rokon halála jobban kell fájjon, mert “így illik”, ez a “normális”. Mindenki a saját világában egyéni módon éli meg az eseményeket, így kívülállóként nem mondhatjuk meg, hogyan érezze magát valaki, ha elveszíti szőrös kis barátját. A legtöbben azt gondolják, hogy az állatok nem is szeretnek, csupán azért bújnak hozzánk, mert meleg helyen szeretnének feküdni, sőt, a cicák esetében kifejezetten sokan azt gondolják, hogy őnzők és csak azért ragaszkodnak a gazdájukhoz, mert enni ad nekik. De gondoljunk csak bele, kiskorukban az állatok ugyanúgy ragaszkodnak az anyjukhoz, ugyanúgy félnek, fájdalmat éreznek mint mi és ugyanúgy kötődnek a gazdájukhoz, akár az emberek a szeretteikhez. Egy kisállat ugyanúgy élhet meg depressziót veszteség esetén, miért ne lenne képes szeretni is?! 

A háziállatok elsődleges feladata, hogy szeretnek és támogatnak minket. Szerintük a 15 kilós plusz kilónkkal vagyunk tökéletesek, a fokhagymás ebédünknek finom illata van, és a régi, szakadt pulóverünk a legpuhább dolog a világon. Nem érdekli őket, hogy mennyi pénzünk van, vagy hogy milyen ruhákban járunk. Bármilyenek is vagyunk, a háziállataink szemében csodálatosak vagyunk. Sajnos az emberi kapcsolatok gyakran nem biztosítják a szeretetteljes elfogadásnak ezt a szintjét. Ez azért van, mert más kapcsolatokkal ellentétben az állatok olyan szerves kapcsolatot kínálnak, amelyet nem kell túlgondolni vagy aggódni. Szeretjük őket és ők is szeretnek minket – ilyen egyszerű. Nagyon kevés emberi kapcsolat biztosítja a bizalom és az odaadás ilyen szintjét. Kedvenceink ismerik a titkainkat, látták a legsebezhetőbb oldalunkat, tanúi voltak a legjobb és legrosszabb pillanatainknak. Látták a könnyeinket és talán jobban ismerik valódi érzéseinket, mint bárki más, részben éles érzékelő képességük miatt, részben pedig azért, mert nem érezzük szükségét, hogy elrejtsük előlük. A háziállatok függnek tőlünk, és bizonyos értelemben olyanok, mint a “szőrös gyerekek”. Közvetlenül tőlünk kapják az élelmet, a menedéket, a szeretetet és a szórakozást, akárcsak a gyerekek. E kötődés mély szeretete és bensőségessége nem változik, ahogy a háziállataink öregszenek. Ők nem mennek egyetemre, nem házasodnak meg, és nem alapítanak saját családot. Mi vagyunk az egész világuk és néhányunknak ők jelentik a világot. Egy ilyen különleges kapcsolat elvesztése vetekszik vagy esetenként túlszárnyalja a más típusú gyászt és traumát jelenthet a hátrahagyott ember életében.

Ne szégyelljük az érzéseinket

A kis kedvencek egészségesebb emberekké tehetnek minket. Akiknek van háziállatuk, azoknál általában alacsonyabb a szívbetegségek aránya és alacsonyabb a vérnyomás. Egyes tanulmányok szerint kisebb valószínűséggel tapasztalnak magányosságot vagy depressziót, és nagyobb valószínűséggel mondják, hogy elégedettek az életükkel, így talán nem meglepő, hogy ha elveszítjük ezt a kapcsolatot, az az egészségünket negatívan befolyásolja.

Amikor elveszítjük kedvencünket, hatalmas mérföldkőhöz érkezünk, véget ér egy korszak. Tekintettel arra, hogy a háziállatok mennyi vigaszt nyújtanak, érthető, hogy elvesztésük érzelmileg lesújtó lehet és akár fizikai tüneteket is okozhat. Állataink a családunk részévé válnak. Feltétel nélküli szeretetet és támogatást nyújtanak, amit az emberek nem sok helyről kapnak meg a mai világban. Számukra mi jelentjük a világot. Gondoljunk bele abba, amikor kedvencünk otthon vár minket minden nap. Ezt a feltétel nélküli szeretetet elveszíteni érthetően nagyon nehéz. Emberként szükségünk van arra, hogy érezzük ezt a szeretetet és tudjuk, hogy ilyen különleges módon tekint ránk valaki, vagy valami. Ezért válik olyan fájdalmassá, amikor elveszítjük az állatainkat. Néhány ember számára a háziállat gyászolása sokkal nehezebb, mint egy embertásré, másoknak egy embert gyászolni nehezebb, néhány embernek mindkettő nagyon nehéz. Nincs egységes módja annak, ahogyan a gyászhoz, a tagadáshoz, a dühhöz, az alkudozáshoz vagy bármelyik fázishoz közelítünk. Minden ember a saját egyedi idejében és a saját egyedi módján halad át ezeken a szakaszokon és oda-vissza járhat, hiszen ez nem egy lineáris fázis. Azok az emberek, akik nem tapasztalják meg a háziállat mélységes szeretetét és társaságát, nehezen értik meg ezt, és nem biztos, hogy képesek érvényesíteni a gyászoló személy tapasztalatait, nem érzik át, milyen pusztító is lehet ez. Amikor valakinek elhalálozik a háziállata, csak azok értik meg ennek az eseménynek a nagyságát, akik nagyon szeretik az állatokat és családtagként tekintenek rájuk. Az az egyetemes támogatás, amelyet az emberi veszteség és gyász idején oly hasznosnak találunk, nagyon hiányozhat, amikor egy háziállat távozik. Ez az egyetemes empátia hiánya az egyik oka annak, hogy a háziállatok gyászolása egyedülálló kihívást jelent.

Hogyan éljük túl a fájdalmat?

Fogadjuk el, hogy a gyászunk jogos. Kerüljünk kapcsolatba olyan emberekkel, akik megértik, min megyünk keresztül, hiszen ez segíthet csökkenteni az elszigeteltség érzését és a negatív ítélkezést, amelyet másoktól tapasztalhatunk. Nagyon fontos, hogy nem szabad összehasonlítani a gyászunkat mások tapasztalataival. Nem segít, ha arra összpontosítunk, hogy kinek a vesztesége “rosszabb”, ahogyan azt néhányan tenni akarják. Ami számít, az az, hogy ez a mi veszteségünk, a mi világunk és a magunk módján kell megbirkóznunk vele. Ismerjük fel, hogy a bűntudat, amit érzünk, irracionális természetű, és a gyászfolyamat normális része. Ha egyszerűen csak tudjuk ezt, azzal ugyan nem fogjuk megakadályozni, hogy ezek az érzések jelen legyenek, de segíthetünk magunknak, hogy feldolgozzuk őket. A gyász egy átmeneti állapot, amely most úgy érezzük, örökké tart. Az idő múlása sokat fog segíteni abban, hogy újra mosolyogni és nevetni tudjunk a szép emlékeken, és értékelni tudjuk azt a pozitív hatást, amelyet a kiskedvencünk gyakorolt az életünkre.